a vaisnava fohásza

A Bhágavata nem engedi meg, hogy követői mást kérjenek Istentől, mint az iránta érzett makulátlan, szüntelen szeretetet. Hatalom, az evilági mennyek csábító szépsége, vagy a világ feletti uralom vágya sohasem témái a vaisnava imáinak, aki szelíden és alázatosan így fohászkodik: „Lelkem atyja, mestere, Istene, barátja és férje! Szenteltessék meg a Te neved! Nem olyanért járulok Elébed, amit már meg is adtál nekem. Vétkeztem Ellened, és most szégyenkezve folyamodom a bocsánatodért. Szentséged érintse meg a lelkem, és szabadítson meg az anyagi fertőtől. Hajoljon lelkem odaadóan, alázatosan szent szolgálatodra abszolút szeretetben Irántad. Istenemnek szólítottalak, hadd burkolózzék hát lelkem a Te nagyságod csodálatába! Mesteremnek neveztelek, ezért lelkem áldozza magát szigorúan a Te szolgálatodnak! Barátomnak mondtalak, lelkem érezzen alázatos szeretetet Irántad, ne rettegést, ne félelmet! Férjemnek neveztelek, lelki természetem legyen örök egységben Veled, érezzen örök szerelmet Irántad, de sohase rettegést vagy csömört. Atyám! Adj elég erőt, hogy úgy mehessek Hozzád, mint lelkem szeretőjéhez, hogy egyek lehessünk örök szerelemben! Békesség a világnak!”

(Bhaktivinód Thákur: A Bhágavata)