a Bhágavata-purána két alaptanítása

Két elv jellemzi a Bhágavatát: a lélek meg nem szűnő szabad akarata, és fejlődése. A Bhágavata arra tanít bennünket, hogy Istentől mi is azt az igazságot kapjuk, amit Vjásza kapott, ha őszintén kutatjuk azt. Az igazság örök és kimeríthetetlen. A lélek mindig kap kinyilatkoztatást, ha nagyon keres. Az elmúlt korok nagy gondolkodói gyakran szólnak sóvárgó lelkünkhöz, és közreműködnek fejlődésünkben. Így segített Vjászának Nárada és Brahmá is. A sásztrák, más szóval szent könyvek nem tartalmaznak mindent, amit az örök Atyától megkaphatunk; nincs könyv hiba nélkül. Isten kinyilatkoztatása abszolút igazság, ám az ember képtelen volt mind befogadni, s eredeti tisztaságában megőrizni. Azt a figyelmeztetést kapjuk a Bhágavata tizenegyedik szkandhájának tizennegyedik fejezetében, hogy a kinyilatkoztatott igazság abszolút, de idővel a befogadó természete rányomja bélyegét, és az idők során a megannyi továbbító közeg hatására tévessé válik. (lásd Bhág. 11.14.3-5.) Ezért van szükség időnként új kinyilatkoztatásokra, hogy az igazság megmaradhasson eredeti tisztaságában. Ennek kapcsán figyelmeztetnek bennünket, legyünk óvatosak a régi szerzőkkel, bármilyen bölcs hírében állnak is.

El kell vetni minden téves eszmét, melyet a lelkiismeret békéje nem szentesít. Vjásza összegyűjtötte a Védákat, átrendezte a Puránákat és megszerkesztette a Mahábháratát, ám mégsem volt elégedett. Lelkiismerete nem szentesítette munkáját. Belülről így szólt hozzá: „Nem, Vjásza! Nem lehetsz elégedett az igazság helytelen ábrázolásával, melyet az elmúlt idők bölcsei ismertettek veled szükségképpen. Neked magadnak kell kopogtatnod az igazság kimeríthetetlen tárházának ajtaján, azon, amelyből a korábbi bölcsek is merítették a maguk lelki gazdagságát. Eredj az igazság kútfejéhez, ahol egy zarándokot sem ér semminemű csalódás!”

Vjásza így is tett, és elérte célját. Nekünk is ugyanezt ajánlják. A szabadság tehát az az elv, melyben Isten legértékesebb ajándékát kell látnunk. Nem szabad az előző korok gondolkodóit vakon követnünk. Magunknak kell gondolkoznunk, s próbáljunk meg olyan igazságok után kutatni, melyeket még nem fedeztek föl. A Bhágavatában azt a tanácsot kapjuk, hogy a sásztra szellemét, ne pedig a szavát kövessük. Ezért a Bhágavata a szabadság, a vegyítetlen igazság és az abszolút szeretet vallása.

Másik jellemzője a haladás. A szabadság kétségtelenül minden haladás atyja. A szent szabadság a szüntelen fejlődés és a szeretet végtelen aktivitásának feltétele. A szabadsággal való visszaélés degradál, így a vaisnava bánjék mindig gonddal Istennek ezzel a magasztos és gyönyörű ajándékával. A Bhágavata haladását úgy érzékeltetik, mint a lélek fölemelkedését az anyagi természetből Isten természetéhez, a májából az abszolútba, a végtelenbe. Ezért szól a Bhágavata imígyen magáról: „Ez a mű maga a lelki szeretet temploma; a gondolat (a Védák) fájának gyümölcse Sukadéva ambróziás szavaival elegyítve. Ó, ti jámborok! Igyátok hát újra meg újra a Bhágavata nektárát, mindaddig, amíg e halandó testben vagytok!” (lásd Bhág. 1.1.3.)

A száragrahí, avagy a haladó vaisnava még hozzáteszi: „A tudás fájának gyümölcse valójában több alkotórészből áll, édes és keserű ideákból. Ó, ti jámborok! A virágról nektárt gyűjtögető méhekhez hasonlóan kortyoljátok ti is az ambróziát, és vessetek el minden mást!”

A Bhágavatát kétségkívül nem könnyű megérteni, és amikor elkanyarodik a hagyományos és költői élet festői leírásától, stílusa merevvé válik, ágait pedig a szanszkrit költészet szokatlan alakjának lombozata takarja. A filozófiai mű szükségképp ilyen. Ezért magyarázatokra, jegyzetekre van szükség, hogy eligazodhassunk a könyv tanulmányozásában. A legismertebb magyarázó Srídhar Szvámí, a leghívebb tolmács pedig a nagy és nemes Csaitanjadéva. Isten áldja nemes útmutatóinkat!

(Bhaktivinód Thákur: A Bhágavata)

ajánló:
· a szív is jóváhagyja