2010. augusztus 7., szombat

Óh, elme, imádd hát!


Óh, elme, imádd hát mindig Nanda fiát
így válhatsz félelem nélkülivé!
Ragadd meg ‘z alkalmat, társulj a szentekkel,
kelj át az anyagi lét tengerén!

Hidegben, melegben oly sokat szenvedtem
életemet hiába tengettem.
Röpke kis örömért szolgává szegődtem,
gonosz emberek rabjává lettem.

Nagy vagyon, ifjúság, fiak és rokonság
igazi boldogságot nem adhat.
Reggeli harmatként az élet elcsillan,
csak úgy van értelme, ha Krsnáé.

Hallás meg kírtana, emlékezés, ima,
hűséges vonzódás és szolgálat;
imádat, barátság, teljes önátadás
alkotja Góvinda Dász életét.









Góvinda dász bengáli nyelvű dalát Abhay Narayan fordította magyarra. Az alábbiakban e dallal kapcsolatos gondolatai olvashatók:

Azért fontos a bhadzsanok (indiai szent énekek) magyar nyelvű éneklése, mert a bhadzsanok éppúgy, mint a filozófia, akkor érthetők, ha az ember a saját anyanyelvén hallja. Ha például csak szanszkrtul tanulmányozhatnánk a Bhagavad-gítát, akkor sokkal több időbe tellene megérteni valamit, mint hogyha magyarul olvassuk. A bhadzsanok célja sem csupán az, hogy az ember másokkal közösen zenéljen, vagy meditáljon Krsnán, hanem hogy szívből átélje, megértse ezeket a gondolatokat és ily módon tudjon valamilyen áldozatot hozni Krsnának.

Mindenki szeret énekelni, zenét hallgatni. Amikor Indiában szanszkrtul énekelnek, a legtöbben megértik, mert főleg az észak-indiai nyelvek, az ún. árjan nyelvek nagyon hasonlítanak a szanszkrtra. Sok helyütt viszont a saját anyanyelvükön, például bengáliul énekelnek. Ha pedig lefordították az énekeket, vagyis a védák tanítását a helyi nyelvekre is átültették e dalok szövegében, hogy azok érthetők legyenek és terjedjenek, akkor nekünk is magyarul kell énekelni ezeket a bhadzsanokat, ha lehet. Persze, olyan könnyen nem lehet mindent hirtelen magyarra lefordítani, de fokozatosan terjedhetnek a magyar bhadzsanok, mert ez sokkal észszerűbb és elfogadhatóbb az emberek számára. E dalokat bárki megtanulhatja, bárki énekelheti, illetve emlékezhet rájuk.

Óh, elme imádd!
- hangzik a felszólítás, de kit imádjon? A testét, az anyagi világot, vagy a filmszínészeket? Nem! A félisteneket, vagy a szellemeket? Nem, nem: Krsnát! De melyik Krsnát? Hiszen oly sok Krsnáról hallottunk. Indiában ma is látni, hogy hatalmas reklámtáblákon hirdetik: Hívd Krsnát! és alatta a telefonszám. Vagy: selyemruhát vegyen Krsnától! Nyilvánvalóan nem ilyen Krsnáról van szó, hanem Nanda fiáról, aki az Istenség Legfelsőbb Személyisége.

... mindig Nanda fiát, így válhatsz félelem nélkülivé” – Az ember mindig aggódik, gyötrődik ebben a világban s az egyik legnagyobb szenvedés a félelem, a bizonytalanság, a tudatlanság. Félelem a jövőtől, a visszahatásoktól, a bizonytalanságtól, a betegségektől, a szenvedéstől. S hogy szabadulhat meg az ember ettől a félelemtől, hogyan érheti el a lelki békét? Krsna imádatával. Ha a gondolatai nem az anyagi dolgokra irányulnak – mennyi pénzt kell szereznem, kinek udvaroljak, hogyan öltözzek, miképp biztosítsam a jövőmet? – hanem Krsna lótuszvirág lábaira. Ha gondolatainkat az Ő szolgálatába állítjuk, minden ilyen anyagi félelemtől és aggodalomtól megmenekülünk, megtisztulunk.

Ragadd meg az alkalmat, társulj a szentekkel” – a bhaktákkal, olyan emberekkel, akik Isten szolgálatában élnek (szádhuk) és a fény felé, a lelki világ felé törekszenek. De miért ragadjuk meg az alkalmat? Mert ilyen lehetőség nem mindig adódik. Annyi életünk volt már, annyi testben lakoztunk, de nagy ritkaság találkozni az istentudattal, vagy az ilyen emberekkel. Állati vagy növényi testben nem tudjuk értékelni az istentudatot, nem tudjuk felfogni azt, s nem is juthatunk ilyen elhatározásra. A legtöbben még emberi testben is kihagyják ezt az alkalmat, nem képesek felfogni, megérteni az istentudat nagyszerűségét. Ezért mondja a költő: ragadjuk meg ezt az alkalmat, ne hagyjuk ki, mert csakis az emberi létben adatik meg ez a lehetőség. Társuljunk a bhaktákkal, mert az ő társaságuk a lelki életre inspirál. Ha látjuk azt, hogy mások lelki életet folytatnak, fejlődnek és örvendeznek, akkor az automatikusan segít nekünk. Egyedül nagyon nehéz, szinte lehetetlen előbbre lépni a lelki úton. Szádhu szanga, szádhu szanga szarva sásztre kaja (Cscs 2.22.54.) – az összes szentírás azt mondja, társuljunk a szentekkel, keressük fel a bhaktákat, szentéletű embereket, tudakozódjunk tőlük, szolgáljuk őket, társuljunk velük, mert így lehet átkelni az anyagi lét tengerén. Az anyagi lét egy hatalmas óceán, a születések, szenvedések, halálok óceánja. Sok-sok millió éve már itt vergődünk benne, s nem tudunk kikerülni belőle. Valamiképpen belepottyantunk, itt fuldoklunk, szenvedünk s a nagy kérdés az, miként érhetjük el azt az állapotot, amire minden ember s minden élőlény vágyik, a félelemnélküli, szenvedés nélküli állapotot? Ennek módja a bhaktákkal való társulás, a bhakták szolgálata, Krsna imádata.

Hidegben, melegben oly sokat szenvedtem” – szól a következő versszak s ez arról beszél, ami általában jellemzi az ember életét ebben a világban. „...Életemet hiába tengettem”. A kettősségek között rengeteget szenvedünk, a pozitív s a negatív pólus – mindkettő anyagi – állandóan ide-oda taszít bennünket, akár a pingponglabdát. Egyszer hideg ér bennünket, másszor meleg, vagyon-szegénység, betegség-egészség, fiatalság-öregség s a többi kettősség. Az egyik kívánatos, a másikat viszont kapjuk, bármennyire is szeretnénk nélküle élni. S ha el is érjük a kívánatos dolgot, az sem tesz igazán boldoggá bennünket, hogyan is tehetne, amikor nem igazi énünkre, a lélekre vonatkozik, hanem az anyagi testre, legfeljebb a szintén anyagi elmére. Ily módon szenvedünk a kettősségek között.

Röpke kis örömért szolgává szegődtem.” Azért a röpke kis örömért, amit úgy hívunk: érzékkielégítés, oly sokat áldoztunk. Feláldoztuk a szabadságunkat, a lelki élet lehetőségét, csak azért, hogy érzékeinket élvezni próbáljuk. A Bhágavata-purána szavaival élve az érzékkielégítés olyan, mint a vakarózás. Valami viszketegséget érez az ember, megvakarjuk s gondoljuk, hogy ezzel megszűnik. De hányszor tapasztaljuk, hogy annál inkább viszket s bár végül már majdnem véresre karmoljuk magunkat, a viszketegség csak nem szűnik meg. Ugyanez vonatkozik az anyagi vágyakra, a nemi vágyra is. A Bhágavata-purána azt mondja, az emberek hő óhaja, hogy kielégítsék vágyukat, de utána úgy érzik, mégsem lettek elégedettek, méginkább lobog bennük a szenvedély. Nemcsak hogy nem elégült ki, de sokszorosára növekedett ez a vágy. Ezért ilyen röpke kis örömért, ami nem is az igazi, nagyon mulandó és nem elégíti ki a lelket, mennyi mindent föláldoztunk. Szolgává szegődtünk. Robotolunk éjjel-nappal, két, három, négy műszakban, hogy megpróbáljuk az érzékeinket kielégíteni. És bármilyen lelketlen gazembernek a szolgálatába szegődünk, és nyaljuk a talpát, csakhogy megkapjuk, amit akarunk, az előléptetést, kinevezést, pénzt, vagy bármit. Megalkuszunk bárkivel, bármivel, a legszebb eszményeinket odavetjük, összegyűrve a szemétkosárba dobjuk, lemondunk mindenről, ami szép és jó, csakhogy megkapjuk a pénzt, vagy a pozíciót. Tehát: „gonosz emberek rabjává lettem”.

Nagy vagyon, ifjúság, fiak és rokonság, igazi boldogságot nem adhat.” Az emberek általában a sok pénzt, a nagy vagyont vélik boldogságnak. Manapság egy beszélgetés így kezdődik: mennyit keresel? Mennyibe kerül? Fölment az ára, lement az ára. Mennyi az adó, ennyit fogunk keresni, amannyi a te részesedésed. Álmodozás a nagy vagyonról. Azután pedig az ifjúság. Manapság észrevehető egy tendencia, ami korábban ismeretlen volt. Mindenki szeretné fiatalabbnak feltüntetni magát, mint amilyen idős. Az idősebb emberek megpróbálnak olyan nadrágban járni, olyan frizurát hordani és úgy viselkedni, mintha tizenévesek lennének. S hogy miért? Mert a büszkeségük nem akarja elismerni, hogy öregszenek. Nem akarják beismerni, elfogadni a valóságot. Szórakozással, mulatozással akarják feledni a valóságot: „Ihaj-csuhaj, sose halunk meg”! És mennyit költenek szépítőszerekre, fodrászra, kozmetikusra! A divatos szakmák között van a fodrász, a kozmetikus, az arcránckihúzó és így tovább. Az ember ifjú akar lenni, örökifjú, örökzöld, ez a másik nagy illúzió.

Ha mégis meg kell öregednem – vélik sokan –, hát üsse kő, de a fiaimon keresztül akkor is tovább élek! S ha már én nem tudtam híres emberré válni, a fiaim biztosan azok lesznek. Ezzel szemben Góvinda dász azt mondja (a Védákkal egyetértésben), hogy a fiak és rokonság nem adhatnak igazi, csak röpke, csalóka örömöt, mert ezek mind anyagi, testi síkon létező dolgok, s így mulandóak, illuzórikusak. A nagy vagyon, az ifjúság, a testi szépség, család, rokonság – mind illuzórikus. Mikor meghalunk otthagyjuk a családot, a vagyont, a házat, a bankbetétet. Mi értelme hát ilyen időleges dolgokkal foglalkozni, ilyenekre alapozni? Mint ahogyan a bibliai példa szól a homokra épített házról.

Reggeli harmatként az élet elcsillan.” A lótusz levelén a reggeli harmat szépen csillog, de hamar elillan. Ugyanilyen az élet is. Csillog-villog, sokat ígérő, de eltűnik, mint a pára. Egy kis harmatcsöppben sok mindent látni, olyan mint egy gyémánt. S mégis, ha feljön a Nap, felszívódik, volt-nincs, tovatűnt. Így van ez az élettel is, sokat ígérő, illuzórikus, de mielőtt észbe kapnánk, máris a végére érünk. S aztán csalódottan távozunk. Egy angol közmondás szerint az ember sírva jön a világra, panaszkodva él, majd csalódottan távozik.
Csak úgy van értelme ennek az emberi életnek, ha előbbre jutunk a lelki életben. Ha Krsnát szolgáljuk, akkor valóban eleget tettünk emberi hivatásunknak, akkor valóban megérdemeltük azt, hogy emberként születtünk. Másképp az emberi lét nem különbözik az állatitól. Ha az emberi létből hiányzik Isten, akkor semmi sem különbözteti meg az állatitól. Az állatok is esznek, pároznak, azoknak is van rokonságuk, a műveletek ugyanazok, mint az embernél. Ezért, hogy az állati társadalomtól különváljunk és emberi kötelességünknek eleget tegyünk, mindenkinek érdeke, sőt kötelessége a lelki élet művelése. Miből áll ez?

Hallás meg kírtana.” Először hallunk a lelki életről, halljuk a filozófiát s aztán elmondjuk másoknak (kírtana). A kírtana nemcsak éneklést jelent, hanem beszédet, prédikálást, elbeszélést is. Emlékezés - ha állandóan hallunk és beszélünk a lelki életről, akkor emlékezünk is rá, akkor is, amikor a szükség úgy kívánja, a nehéz pillanatokban. Másképp hogyan vészelhetnénk át a májá támadásait? Úgy, hogy emlékezünk a bhakti eszményére, Krsna szavaira. Vagy például hogyan maradhat álmában is tudatos az ember Krsnáról, nehogy gondolatai valami anyagi dolog felé terelődjenek? Úgy, hogy emlékezik arra, amit nap közben hallott, tanult, mondott. Ez a tudat az álomban is megmarad, ott is hat. S aztán az imák. Imádkozunk, fohászkodunk a vaisnavákhoz, a guruhoz, Rádháráníhoz, Csaitanja Maháprabhuhoz – foglalkoztassanak a szolgálatukban. Nem azért imádkozunk, hogy adjanak valamit, akár a mindennapi kenyeret, akár anyagi jövőt, pénzt, egészséget, vagy boldogságot. Egyedüli ima, kérés – ahogy azt Csaitanja Maháprabhu is megfogalmazta – hogy életről-¬életre, születésről-születésre szolgálhassuk Krsnát. Na dhanam, na dzsanam na szundarím kavitám vá dzsagadísa kámajé. Mama dzsanmani dzsanmanísvaré bhagavad bhaktir ahaitukí tvaji - Kérlek ne adj vagyont, hírnevet, nem vágyom a másik nem szépségeire, egyedüli vágyam az, hogy Téged szolgálhassalak (Siksástaka, 4). Egy bhakta tudja, hogy egyedül, saját erőből sehová sem juthat, de fohászkodik a vaisnavákhoz és Krsnához, hogy az ő kegyük révén szolgálhassa őket, közeledhessen hozzájuk. Daiví hjésá gunamají mama májá duratjajá – ezt az illuzórikus anyagi energiát lehetetlen legyőzni, de ha valaki meghódol Krsna előtt, átadja magát, akkor Krsna magáénak fogadja el az ilyen bhaktát (Bg. 7.14.). Magához öleli, felkarolja, ezért az ilyen bhaktának nincsenek nehézségei. Krsna szinte a tenyerén hordozza önzetlen hívét, aki ily módon minden nehézségen átlép, képes fejlődni a lelki életben s végül eljut Krsnához.

...Hűséges vonzódás és szolgálat.” A múrtik (az oltár kegyszobrai) szolgálata, vonzódás Krsna szent neveihez, a bhakták társaságához. Barátság, barátkozás a bhaktákkal és Krsnával is, ugyanis a spontán istenszeretet, a rága-bhakti azt jelenti, hogy nem félelemből, nem tiszteletből imádjuk Krsnát, hanem inkább szívből fakadó, intim szeretettel, vonzalommal. Ez együtt jár a barátsággal, barátkozással. Végül utoljára, de nem utolsó sorban, a bhakti végső eleme, a teljes önátadás (átma-nivédanam) következik. Ez a legmagasabb szint a bhakti-jógában. Van aki csak keveset képes megtenni, de az is nagyon dicséretes. Van, aki ennél többet tesz, többet gondol Krsnára, jobban vonzódik hozzá, de a legmagasabb szint a teljes önátadás, amikor a bhakta semmiféle önrendelkezési jogot nem tart fönn. Krsna, tégy velem bármit, a tiéd vagyok - így gondolkodik. Ez a legeslegmagasabb szint, amiről Csaitanja Maháprabhu tanúságot tett: „Akár jelen vagy és átölelsz, Krsna, akár távol vagy tőlem s a szívem megszakad, tégy, ahogy jónak látod.” (Siksástaka 8.) Ez alkotja a költő, Góvinda dász, valamint a vaisnavák, a bhakták életét is. Erről szól ez az ének.
(forrás: Gangesz folyóirat)

2 megjegyzés:

  1. Hari bol!

    Csodálatosak a dalok édes anyanyelvünkön megszólaltatva. Először nagyon furcsa volt magyarul hallani, amit eddig csak szanszkrit, vagy bengáli nyelven hallottam. Valóban sokkal mélyebb megértést tesz lehetővé, azon a nyelven hallani, amelyen a gondolataim születnek. Hálás köszönet érte, hogy hallhatom ezeket.

    VálaszTörlés
  2. Igen... szépen kiegészítik egymást a szanszkrt/bengáli, és az anyanyelvi dalok. Nyilván: vannak mantrák, dalok, melyek eredeti nyelvükön vannak a helyükön, ráadásul nemzetközi bhaktatársaságban hidat is jelentenek a különböző nyelvű bhakták között. De ahogy írod is... az anyanyelvünkön gondolkodunk.
    :)

    VálaszTörlés