a hajtóerő

Kérdés: Nem értem hogy a szerelmi viszonyban lelki szinten mi a hajtóerő. Az anyagi szerelemben, mint tudjuk a szenvedély vagy kéj. Úgy hallottam, a mádhurja-raszában a tiszta szeretet, az önzetlenség, Krisna öröme motiválja a bhaktát. De akkor mi különbözteti meg a többi raszától, hisz ott is ugyanezek vannak jelen?

Válasz: A tiszta szeretet, az önzetlenség és Krsna öröme mindegyik raszában a hajtóerő... ebben nincs különbség a raszák között.
Ha a Rúpa gószvámí versére gondolunk, akkor láthatjuk, hogy a raszák mindegyike transzcendentális, semmiféle önző motívum nem színezi őket. Az „ádau sraddhá" kezdetű versre gondolok: első a hit (sraddhá), a bizalom az írásokban, a vaisnavákban... aztán a szentek társasága (szádhu-szanga), az odaadó tettek (bhadzsana-krijá, voltaképpen a szádhana-bhakti gyakorlatai), minek következtében minden nemkívánatos, az odaadással összeférhetetlen, azaz anyagi tényezőtől megtisztul a szív (anartha-nivrtti). Így a hit végérvényesen megszilárdul (nisthá), s az ember valóban megízleli (rucsi) a lelki élet ízeit, ami csak fokozza szeretetteljes ragaszkodását (ászakti), s fellobbannak az érzelmek (bháva), ami a rajongó szeretetben (préma) tetőzik. (E témáról itt is olvashatunk)

Raszákról a szilárd hit (nisthá) után beszélhetünk, amikor már a szív megtisztult, addig legfeljebb a raszák visszfényéről, mint valami földöntúli szépségről, ami mágnesként vonzza az embert.(E szilárd hitnek kísérőjelenségeiről így tanít Csaitanja Maháprabhu.)

Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj híres beszélgetésében a szerető odaadás különféle lelki ízeinek bemutatása előtt Rámánanda Ráj két saját versét idézte:

nānopacāra-kṛta-pūjanam ārta-bandhoḥ
premṇaiva bhakta-hṛdayaṁ sukha-vidrutaṁ syāt |
yāvat kṣud asti jaṭhare jaraṭhā pipāsā
tāvat sukhāya bhavato nanu bhakṣya-peye ||

A szenvedők barátjának különféle rítusokkal végzett szerető imádata a bhakta szívét öröm-folyóssá teszi,
miként az éhség a gyomorban, vagy a heves szomjúság is csupán evéssel-ivással csillapul.

kṛṣṇa-bhakti-rasa-bhāvitā matiḥ
krīyatāṁ yadi kuto 'pi labhyate |
tatra laulyam api mūlyam ekalaṁ
janma-koṭi-sukṛtair na labhyate ||

A Krsna-bhakti ízeivel eltöltött értelem
tegye, mit csak tehet.
Annak egyedül csakis a mohóság az ára,
millió születés jótetteivel el nem érhető.

A két vers a szádhana-bhakti két formájára, a törvény szerinti vaidhí-bhaktira, illetve a spontán szeretet útját követő rágánugá-bhaktira vonatkoznak. Ennek gyakorlása folytán a négyféle indítékból (lásd Gítá 7.16.) imádott Isten szolgálatával a kőszív meglágyul. A kínzó hiányérzet megszűnik, az ember pusztán e tettektől elégedetté válik, miként az éhség, vagy a heves szomjúság hiánya is egyszerűen megszűnik a táplálkozással. A második vers pedig a rágánugá-bhaktiról szól… minek nincs más feltétele, nincs más ára, mint a vágy, a mohóság. Az ezt kifejező szanszkrt szó nagyon szemléletes: a laulyam szó a lola – rázkódó, remegő állapotot írja le, itt tehát arról a mohóságról van szó, mikor az ember már remeg a heves vágytól.

Ez a szilárd hitű, ám cseppfolyós szívű, vággyaltelt állapot az, amiben a raszákról szólni lehet.

A fő raszák közül az első a sánta-rasza (békés, nyugodt, kiegyensúlyozott), melynek fő jellemzői:
• szilárd hit Istenben,
• a vágyak feladása (mindenféle anyagi vágy: mindegy, hogy pokol vagy üdvösség-e a hívő osztályrésze)

Ez az alap, mit az összes többi rasza újabb vonásokkal gazdagít.

A dászja-raszában az Isten fenség ismerete és szolgálata adódik e két jellemzőhöz. A sánta-rasza nyugodt elmélkedéséhez, fohászaihoz képest a szolga aktív cselekvő, s egyben mestere gondoskodó oltalmát is közvetlenül élvezi.

Az anyagvilágbéli illúzió gyökerében az énség (ahantá) és enyémség (mamatá) áll: az ember a testével azonosítja magát, és a magáénak érzi a világ bizonyos dolgait. A sánta-raszában megszűnik az illúzió, teljes mértékben hiányzik a mamatá érzése. Ám a dászja raszában ismét megjelenik a mamatá... csakhogy nem a világi lim-lommal, hanem Istennel kapcsolatban: én a mesteremé vagyok, ő pedig az enyém, az én uram. Ez a mamatá-érzet (te az enyém) fokozódik a további raszákban.

A szakhja-raszában az áhítat és tisztelet helyét átveszi az egyenrangú meghitt hangulat, a mamatá kísérőjelensége az egyenlőségérzet lesz.

A vátszalja-raszában fokozódik a mamatá... új vonásként megjelenik a gondoskodás, valamint a dorgálás és büntetés is.

Míg végül a mádhurja-raszában a szenvedély az eksztázisig fokozódik (a szülői gondoskodás is teljes önfeladást jelent, de éppen a gondoskodás igénye miatt mindig józanabb), s felfokozottá válnak olyan kísérőjelenségek, amik a többi raszában kevésbé jellemzők, pl. a féltékenységből fakadó harag.

Tehát nem a hajtóerő különbözteti meg az egyes raszákat egymástól, hanem az egyes kapcsolatokból fakadó érzelmek sokszínűsége... ráadásul a szerelmes egyszerre szolgál, barát, és gondoskodó, így az a többi fő rasza is legfontosabb jellemzőit is magában foglalja.

PDF