intézményesíthető-e a lelki utazás?

Az alábbiakban Richard Rohr: A férfi útja című könyvének második kötetéből olvasható néhány bekezdés. A szerző ferences rendi szerzetes, így terminológiái, példái - és kritikája - természetesen a kereszténységhez kapcsolódnak. Ám a férfiak önmagukra találásának hiánya, és a lelki útkeresés intézményesülése sem csupán a kereszténységben felmerülő probléma, így az alábbi néhány mondatot, és Rohr könyvét is jó szívvel ajánlom.

Technológia-központú társadalmunk, különösen az üzleti világ, nem arra serkenti a férfiakat, hogy önmaguk felfedezésére és a lelki fejlődés belső útjára induljanak. Sőt, valójában épp az ellenkező irányba ösztönzi őket. Aki vezető beosztásban vagy önalkalmazásban vannak, annak olyan sok időt kell azzal töltenie, hogy ne maradjon le, sőt, előre jusson, hogy gyakran nem marad ideje arra, hogy kapcsolatokat ápoljon másokkal, még kevésbé önmagával vagy Istennel. A hagyományos, nyolctól-ötig tartó munkarendben dolgozó gyári és irodai munkásokat a társadalom kellő mennyiségű figyelemelvonó, izgató és bódító szerrel látja el ahhoz, hogy gondolataik elterelődjenek a monoton munka feszültségéről és unalmasságáról. És természetesen a világ nem figyelmeztet arra, hogy egyéb tennivaló is lenne, hogy belső utat is lehetne választani, amelyből senki nem tud profitot csinálni.
Lényegében az egyház sem segít. A nyugati világ az egyházat is egyfajta vállalattá változtatta, a püspök belvárosi irodája lett a cég székhelye, a bolthálózat pedig lefedi a központot és a külvárosokat. A negyedik században, amikor a keresztényeknek először engedték meg, hogy szabadon gyakorolják a vallásukat, beleegyeztek, hogy az egyház olvadjon bele a Római Birodalomba, ahelyett, hogy Jézus evangéliumának szellemében a birodalmi rendet formálták volna át. A püspökök és papok a hatalmas egyházi szervezet funkcionáriusai és menedzserei lettek.
Mert tulajdonképpen az evangélium egyáltalán nem foglalkozott az egyház szervezésével. A megváltásra és lelki átalakulásra fordított gondot, mind az egyén, mind a társadalom szintjén. A Szentírás tudósainak keményen meg kellett dolgozniuk azért, hogy az Újszövetség töredékeit összeillesztve legalább homályos elképzelést alakítsanak ki arról, hogy a korai egyház hogyan volt megszervezve. De a férfiak már az első évszázadban is szívesebben foglalkoztak a szervezéssel, mint az evangélium lelki bölcsességével, úgyhogy a szervezés nyert. A negyedik században az evangélium azon részei, melyek intézményesíthetők voltak, azok megmaradtak az egyházban, de amelyek nem, lényegében kimaradtak.
Intézményesíthető-e a lelki utazás? Nem nagyon. Megszervezhető-e magunk átalakítása és a megváltás? Ez lehetetlen. Vezetést lehet adni. Ötleteket és vezérfonalakat is lehet. Tanácsot és bátorítást is. De a lelki fejlődést nem lehet megszervezni és ellenőrizni, éppen azért, mert szellemi természetű, azaz a lélek nem lemérhető és nem ellenőrizhető.
Úgyhogy az egyház irányítói azt szervezték meg, amit ki tudtak mutatni és amit ellenőrizni tudtak. A viselkedés külsőségeit szabályozták, a kánonjog és a nyilvános erkölcs előírásai által.