meditáljunk a legfőbb valóságon!

oṁ namo bhagavate vāsudevāya |
janmādy-asya yato‘nvayād itarataś cārtheṣv-abhijñaḥ svarāṭ
tene brahma hṛdā ya ādi-kavaye muhyanti yat sūrayaḥ |
tejo-vāri-mṛdāṁ yathā vinimayo yatra tri-sargo‘mṛṣā
dhāmnā svena sadā nirasta-kuhakaṁ satyaṁ paraṁ dhīmahi ||

oṁ – óm; namaḥ – hódolat; bhagavate – a magasztos Úrnak; vāsudevāya – Vászudévának;
janma-ādi–teremtés, stb. (és fenntartás, megsemmisítés ); asya – ezé (a világé); yataḥ – akitől; anvayāt – közvetlenül; itarataḥ – másképpen (itt: közvetve); ca – és; artheṣu abhijñaḥ – az okok (vagy érzéktárgyak) ismerője; sva-rāj – önmaga ura; tene – átadta; brahma – a védikus tudást; hṛdā – a szívvel; yaḥ – aki; ādi-kavaye – az eredeti bölcsnek; muhyanti – megzavarodnak; yat – aki(től); sūrayaḥ – félistenek és szentek; tejaḥ – tűz; vāri – víz; mṛdām – föld; yathā – ahogy; vinimayaḥ – átalakulás; yatra – ahol; tri-sargaḥ – a három (kötőerő szerinti) teremtés; a-mṛṣā – nem-hamis; dhāmnā – hajlékával; svena – a sajáttal; sadā – mindig; nirasta – nélkül („elvetett”); kuhakam – érzékcsalódás; satyam – valóság, igazság; param – abszolút; dhīmahi – meditáljunk;

Óm! Hódolat a magasztos Vászudévának!
(Ő az,) akitől e világ teremtése (fenntartása és megsemmisítése) ered, aki közvetlenül és közvetve minden ok ismerője s önmaga ura, / aki a szívén át adta a védát az eredeti bölcsnek, s akitől zavarba jönnek a félistenek, / kiben a teremtés oly valóságos(nak látszik), akár a tűz, a víz s a föld egymásba tűnése, / s aki saját hajlékával együtt mindig túl van az érzékcsalódás világán – meditáljunk hát rajta, a Legfőbb Valóságon (Igazságon)!

(Bhág.1.1.1)

Sríla Prabhupád fordításában:
„Óh, Uram, Srí Krsna, Vaszudév fia! Óh, mindent átható Istenség Személyisége, tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Neked! Az Úr Krsnán meditálok, mert ő az Abszolút Igazság, a megnyilvánult univerzumok teremtésében, fenntartásában és megsemmisülésében minden ok elsődleges oka. Ő közvetve és közvetlenül minden megnyilvánulásról tudatos, és független, mert nincs más ok Rajta kívül. Ő az, aki a védikus tudást először Brahmá, az első élőlény szívébe juttatta. Általa még a legkiválóbb szenteket és félisteneket is hatalmába keríti az illúzió, éppúgy, ahogyan az ember megzavarodik a tűzben látott víz, vagy a vízben látott föld káprázatától. Csupán őmiatta tűnnek valóságosnak a természet három kötőereje visszahatásaiként ideiglenesen megnyilvánult univerzumok, habár nem valóságosak. Ezért Rajta, az Úr Krsnán meditálok, aki mindig transzcendentális hajlékán él, amely örökre mentes az anyagi világ csalóka megnyilvánulásaitól. Rajta meditálok, mert ő az Abszolút Igazság.”

Megjegyzések:
A Védánta-szútrák első két szútrája így hangzik:
athāto brahma-jijñāsā – Itt az ideje, hogy tudakozódjunk Brahman felől.
janmādy-asya yataḥ – Akiből ennek a keletkezése s egyebek (származnak).
A Bhágavata-purána bevezető fohásza (mangalācaraṇa), melyben a szerző magát imádott Istenének szentelve kezdi meg a műve lejegyzését, tehát a Védánta-szútrák második szútrájával kezdődik, világossá téve a szoros kapcsolatot a két mű között. Az első mantra (oṁ namo bhagavate vāsudevāya) pedig világossá teszi, hogy a Legfőbb Brahman Vászudév-Krsna.
A gāyatrī-mantrák általában három részből állnak, s e három tagmondat az alábbi állítmányokkal jellemezhető: vidmahe (felismerem, szemlélem), dhīmahi (meditáljunk, összpontosítsuk figyelmünket – kívánalom kifejezése vidhi-liṅ esetttel) és pracodayāt (ösztönözzön, bátorítson – óhajtó mód). A Bhágavatam első mantrája (oṁ namo bhagavate vāsudevāya) – bár a vidmahe ige nem szerepel benne – mégis Vászudév-Krsna felismeréséről szól, hiszen néki ajánljuk hódolatunkat, a rákövetkező vers vége pedig (satyaṁ paraṁ dhīmahi, meditáljunk a legfőbb valóságon) a meditációra hív fel, így a vers a gāyatrī-mantrákhoz is kapcsolódik. Ezt Csaitanja Maháprabhu is megemlíti, mikor a benáreszi szannjászíknak beszél a Bhágavatamról: „A könyv kezdete a gájatrí mantra magyarázata, / a satyam param a kapcsolat (sambandha), / a dhīmahi pedig az eszköz (sādhana) és a távlat.” (Cscs. 2.25.147.)

Srídhar szvámí magyarázatában a Legfőbb Úr tulajdonságait két csoportba sorolja, a saját (személyes, svarūpa), és a másodlagos (taṭastha) jellemzőkre. Személyes vonások a testi ismertetőjegyek vagy az Úr természete, a másodlagos jellemzők pedig tettei. A vers végén, az állítmány (dhīmahi) köré csoportosulnak a személyes jellemzők (satyam param), míg a vers többi része a másodlagos jellemzőket sorolja fel. E másodlagos jellemzőkről így oktatja Csaitanja Maháprabhu Szanátan gószvámít: „Ő a mindenség teremtője (fenntartója és elpusztítója), aki Brahmának tanította a védát, / a mindentudó (artha-abhijñatā), aki személyes energiájával együtt független az illúziótól.” (Cscs. 2.20.361.)
Sríla Prabhupád e gondolatsort követve értelmezi a vers első pádáját, a szavak más csoportosításával azonban eltérő olvasata is lehet a szövegnek. Srídhar szvámí például így értelmezi a vers első sorát:
- akitől e világ teremtése (fenntartása és megsemmisítése) ered – janma-ādi asya yataḥ,
- aki közvetlenül és másképp is kapcsolatban van az érzéktárgyakkal – anvayāt itarataḥ ca artheṣu,
- aki mindentudó – abhijñaḥ,
- aki önmaga ura – sva-rāj.

Az idők folyamán a vershez számos kommentárt fűztek, ám most csak egy apró részletét emelném ki, a magyarázatok parányi töredékét. A harmadik páda vége így hangzik: yatra trisargo’mṛṣā – „kiben a teremtés valóság”. Sríla Prabhupád fordításában ez a mondat így hangzik: „Csupán őmiatta tűnnek valóságosnak a természet három kötőereje visszahatásaiként ideiglenesen megnyilvánult univerzumok, habár nem valóságosak.” Értelmezése Srídhar szvámíét követi, aki így ír kommentárjában, a Bhāvārtha-dīpikāban: „Ahol (yatra), azaz a brahmanban; a három (tri) kötőerőnek, a tompaságnak, a szenvedélynek és jóságnak, az elemek, érzékek és istenségek jellemezte teremtése (sargaḥ) amṛṣā, azaz valóság. A param satyam (Legfőbb Valóság) az a valóság, miáltal az illuzórikus teremtést az igazhoz hasonlónak ismerik – ez a magyarázat. Erre a példa: tejo-vāri-mṛdāṁ yathā vinimayaḥ. Vinimayaḥ, azaz átalakulás valami mássá, illetve másként érzékelni (a dolgokat, mint amilyenek.) Az isteni gondviselés folytán így véljük valóságosnak a tűzben (tejas) a vizet (vāri), mikor délibábot látunk. Hasonlóképp a föld (mṛd) kristály alakjában vízhez hasonlatos, (hiszen a szilárd kristály áttetsző, mint a víz).”
Dzsíva gószvámí a Krama-sandharbhában a trisargaḥ (három teremtés) kifejezés további értelmezéseit is felveti, jelentheti a három világot (pokol, föld, menny), vagy a három létszférát (vyāhṛti: föld, levegőég, menny).
Egészen más megközelítésben is tekinthetjük a kifejezést, hiszen a rákövetkező szavak Krsna saját, nem evilági hajlékáról szólnak. Ebben az értelmezésben: „kiben a három teremtés – Krsna három hajléka, Gókula, Mathurá és Dváraká – valóságos, s aki saját hajlékával együtt mindig túl van az érzékcsalódás világán.”
A szanszkrt nyelv hasonulási sajátosságai miatt a trisargo’mṛṣā kifejezésben az amṛṣā szókezdő „a” hangja eliminálódott, nem hallatszik, írásban is csak egy avagraha jel (a latin betűs átírásban az aposztróf) emlékeztet rá. Így értelmezve a szöveget versben az amṛṣā szó helyett a mṛṣā áll, mely jelentése hamis, téves, illetve fölösleges, értelmetlen. Visvanáth Csakravartí ennek értelmében ír így a vershez fűzött ötödik kommentárjában: „Kihez képest a kötőerők szerinti három teremtés mṛṣā, azaz jelentéktelen.”

Végezetül álljon itt egy nyersfordítás a Kṛṣṇa-sandarbhából (189.), melyben Dzsíva gószvámí Rádhá-Krsnára emlékezve ekképp értelmezi e verset:
A yato‘nvaya (akitől közvetlenül) Krsnát jelenti, aki Rádhához, mint saját legfőbb gyönyör-energiája személyes formájához mindig erősen ragaszkodik, az itaratah (másképp) pedig örök párja, Srí Rádhá. A yataḥ jelentése akitől (nőnemben), az ādi asya (az eredeti ezé) az ādi rasára (elsődleges íz) , a szerelem ízére vonatkozik, janma születés. Bizony az isteni pár a szerelem tudományának legfőbb forrása.
Kettejük csodás kedvteléseinek édes sokaságára vonatkozik az artheṣu szó, így az artheṣu abhijñaḥ e számtalan kedvtelésben járatost jelent. A sva-rāj pedig arra utal, aki kedvteléseiben saját kedvesével (svena, sajátjával) tündököl (rājate).
Vjásza önmagát nevezi első költőnek (ādi kavi), mert az isteni pár csodás alakját Krsna kegyéből elsőként ő mutathatja meg. A hṛdā (szív által) a szív kapuját jelenti, ahol a saját kedvteléseiről szóló transzcendentális szavakat (brahma) s e puránát is átadta (tene) Krsna Vjászának a teremtés hajnalán. Minderről Vjásza maga a Bhágavata-purána 1.7.4-6. verseiben is ír. A yad szó jelentése „akitől”, és Rádhikára vonatkozik, kinek csodás alakjától, szépségétől és tulajdonságaitól még az Anantasésa vezette istenek (sūrayaḥ) is megzavarodnak (muhyanti), s képtelenek megérteni őt.
A tejo-vāri-mṛdāṁ yathā vinimayaḥ (miként a tűz, a víz s a föld átalakulnak) kettejük csodás természetére utal, melytől még az öntudatlan elemek is megváltoztatják saját tulajdonságaikat. A tejas (tűz, ragyogás), azaz a tündöklő Hold s a csillagok elsápadnak, elhalványulnak Krsna lótuszlába körmének szépséges ragyogása mellett, s fényüket elvesztve olyanná válnak, akár a víz és a föld. A folyó vize megdermed Krsna fuvolajátékát hallva, és szilárddá válik mint a föld, a part kövei pedig meglágyulnak, s olyanná lesznek, akár a víz.
A yatra jelentése akiben (nőnemben): akiben megjelenik a három teremtés (tri-sargaḥ): a śrī-, bhū- és līlā-śakti hármasa, vagy a három isteni hajlék, Dváraká, Mathurá és Vrndávan, avagy a fejőslánykák három csoportja, Rádhá barátnői, a semlegesek és az ellenlábasok. A mṛṣā jelentése: fölösleges (/eredménytelen). Mert egyedül Rádhá szépsége, s a többi tökéletes tulajdonsága teszi elégedetti Krsnát, senki másé.
Őrajta meditáljunk (tad dhīmahi) – ez a tad jelentése. A tad (egyesszámú) névmással utalunk meditációnk témájára, mert a legfőbb (param) bhakti (Rádhá) és ezen energia birtokosa (Krsna) eggyéválnak a szerelemben, a mahábháva hangulatában, s ez a magyarázata annak, hogy a névmás semlegesnemű (így egyszerre hím és nőnemű is – acsd).
A svena dhāmnā jelentése: saját hatalma (a dhāman szó jelent hajlékot, székhelyt, de hatalmat, energiát is – acsd), így saját hatalma folytán örökkön (sadā) mentes az illúziótól (nirasta-kuhakam): az öregség s a többi tulajdonság jellemezte anyagi természettől, vagy a rivális gópík keltette illúziótól.
A satyam jelentése örök tökéletesség, kedvteléseik (s a többi: tulajdonságaik, formáik) szünet nélkülisége, örökkön élvezik gyönyörrel teli kedvteléseiket. A param így a senki másban nem látható tulajdonságokat, kedvteléseket, a mindenséget ámulatba ejtő legteljesebb kiválóságot jelent.

A versmérték: śārdūlavikrīḍita (tigrisjáték): – – – υυ– υ– υυυ– / – – υ– – υ–

PDF