2009. június 1., hétfő

A Bhagavad-gítá szubjektív oldala


A slókamálá 108. bejegyzése
a Bhagavad-gítá négy tőverséhez fűzött kommentár, Srídhar Mahárádzs tollából. A szöveg hosszú és tartalmas, ám gyönyörűséges következtetései új megvilágításba helyezik a Bhagavad-gítá filozófiáját.


B. R. Śrīdhara: A Bhagavad-gītā szubjektív oldala

A Bhagavad-gītāhoz sokan fűztek magyarázatot, az elsőt Śrīdhara Svāmī, melyet Caitanya Mahāprabhu is igen nagyra becsült és kedvelt. Jīva gosvāmī, majd később Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura és Baladeva Vidyābhūṣaṇa is kommentálták a Mahābhārata s az egész védikus irodalom e gyöngyszemét, s ez utóbbiak munkáját Bhaktivinoda Ṭhākura is segítségül hívta bengáli nyelvű Gītājának értelmezésében.
Én is késztetést éreztem, hogy a Bhagavad-gītā néhány versét új oldalról világítsam meg. A teṣāṁ satata-yuktānāṁ… kezdetű versben ráleltem a parakīyára, a gopīk szerelmes odaadására Kṛṣṇa iránt, s így elődeim gondolatait szem előtt tartva feltártam a mādhurya-rasa további megnyilvánulásait e jeles írásműben, s emellett szóltam a szerelmi viszony és a parakīya-rasa hasonlóságairól is.
Mint ahogy a Bhāgavata-purāṇának, úgy a Bhagavad-gītānak is van négy fő verse, melyek kifejezik e mű lételméleti tanításának lényegét. Az első ezek közül a tizedik fejezet nyolcadik slókája:

ahaṁ sarvasya prabhavo
mattaḥ sarvaṁ pravartate |
iti matvā bhajante māṁ
budhā bhāva-samanvitāḥ ||8||

„Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden belőlem árad.
A bölcsek, aki tudva tudják ezt, megkezdik odaadó szolgálatukat, és tiszta szívből imádnak engem.”

Kṛṣṇa itt az mondja:
– Minden belőlem árad, beleértve az Abszolút Igazságról alkotott összes elképzelést is.
A Bhāgavata feltárja az Abszolút megnyilvánulásának három fő formáját: Brahman, Paramātmā és Bhagavān. Bhagavān. Brahman az Abszolút mindent egybemosó, általános aspektusa, Paramātmā pedig a mindenhol, mindenben jelenlévő. Bhagavān az Abszolút személyes megnyilvánulása.
A Bhakti-sandarbhában Jīva gosvāmī a személyes Abszolútat, Istent jelölő Bhagavān szónak két értelmezését említi. Az általános, legtöbbek által ismert jelentés: „minden erő, gazdagság és hatalom tulajdonosa”. Minden energiát személyesen ő irányít. A Bhagavānról alkotott eme koncepció ismerhető fel Nārāyaṇában, a Vaikuṇṭha birodalom Urában. De Jīva gosvāmī megajándékoz bennünket Bhagavān egy még csodásabb tulajdonságának felismerésével is. Azt mondja: bhajanīya sarva-sad-guṇa-viśiṣṭa: Bhagavān természete az, hogy bármi és bárki kerüljön is kapcsolatba vele, természetes módon szolgálatvágy ébred benne az ő elbűvölő személyisége iránt. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, hogy mindenki vonzódik imádatához, szeretetéhez. Mindenkinek rabul ejti a szívét, mindenki szolgálni szeretné őt – ilyen Bhagavān.
Jīva gosvāmīnak ezt a tanítását alkalmaztam a szóban forgó Gītā-vers első sorának magyarázatában.
Eszerint Kṛṣṇa itt a következőket mondja Önmagáról:
– Én vagyok svayam-bhagavān, az Istenség Eredeti Személyisége. Nemcsak Brahmannak és a Paramātmānak vagyok a szülőoka, de még Nārāyaṇának is, aki pedig minden energia mestere, s aki mindenkiben tiszteletet ébreszt. Én vagyok svayam-bhagavān, mindannyiuk eredete.
Ezt tehát az első sor magyarázata. Ám figyeljünk jól, amikor a következő sorban Kṛṣṇa azt mondja:
– Minden belőlem árad! –, vagyis – Még imádatom is Tőlem származik. Én vagyok az első, akiben ez megnyilvánul, én imádom önmagam. Mindezt legkiválóbb energiám megnyilvánulásaként, mint guru teszem.
Ez az energia én vagyok, ez az energia nem más, mint Rādhārāṇī. Energiámon keresztül imádom önmagam. Minden velem kezdődik; guru szerepében még imádatomnak, önmagam szolgálatának is én vagyok a forrása. Mindezt azért hozom nyilvánosságra, hogy megfelelő módon imádhassatok engem. A gurut azért hívják hát Bhagavānnak, mert nem különbözik tőlem (ācāryaṁ māṁ vijānīyān, Bhág. 11.17.27.).
Bhagavān legközelebbi energiája tehát Rādhārāṇī. Ily módon a guru, éppúgy, mint a legtökéletesebb szolgálat, Śrīmatī Rādhārāṇīban nyilvánul meg.
Kṛṣṇa ezután azt mondja:
– Engem imádnak mindazok, akik ezt tudják.
Akik megértik Rādhārāṇī szolgálatának kiválóságát, azok fejet hajtanak előtte, s ily módon, rajta keresztül szolgálják majd Kṛṣṇát. Ez a rādhā-dāsyam, Śrī Rādhā isteni szolgálata.
Mindezzel Kṛṣṇa valódi mondandójára szeretném ráirányítani a figyelmet. Amikor azt mondja: „ezt tudva engem imádnak”, valójában erre gondol:
– Akik tudják, hogy az Én legkedvesebb energiám szolgál engem a legodaadóbban, azok az ő felügyelete alatt imádnak majd engem.
Itt találunk rá a rādhā-dāsyam fontosságára, amely a rūpānuga-gaudīya-sampradāya, vagyis Rūpa gosvāmī követőinek leginkább óhajtott célja. Kṛṣṇa azt mondja:
– Tudván, hogy legközvetlenebb energiám páratlan önátadással szolgál engem, a szolgálatomra vágyó lélek legkiválóbb hívem (Rādhā) szolgálatán keresztül közeledik majd hozzám. E fölismerés birtokában mindenki az én legkedvesebb śaktim, Rādhārāṇī – vagy pedig az ő képviselője, Gurudeva, a lelki tanítómester – vezetésével imád majd engem. Ez a harmadik sor jelentése.
A negyedik sorban a budha szó azokra utal, akik igen fejlett lelki intelligenciával bírnak (sumedhasa, Bhág. 11.5.32.). A Bhāgavatamban az áll, hogy az eddig elmondottakat csakis az ilyen értelemmel rendelkezők képesek felfogni. Az efféle intelligencia a felülről alászálló jószerencse (sukṛti) eredménye, nem pedig az egyéni erőfeszítéseké. Ez a különleges belső irányítás csak a nirguṇa, vagyis a transzcendentális szférából származik. Budha itt azokra utal, akiknek közvetlen kapcsolatuk van ezzel a nirguṇa világgal. Az ilyen intelligenciának nem az illúzió, hanem a lelki birodalom az eredete. Csak az ilyen személyek képesek megérteni ezeket a gondolatokat.
Összefoglalva a Bhagavad-gītā e verse a következőt jelenti:
Akinek az odaadása a nirguṇa szint terméke, s hitét nem az evilági félreértésekből tákolta össze, az Rādhā szolgálata által imádja Kṛṣṇát. A bhāva-samanvitāḥ itt valójában rāga-samanvitāḥ – vagyis azokra utal, akik Kṛṣṇát anurāgával, szívbéli szeretettel imádják. Vonzalmukat, odaadásukat nem szabályok irányítják; nem az írások szabályainak betartásából sarjad, hanem a bhāvából, belső késztetésből. Az imádatnak ezt a fajtáját rāga-mārgának, vagyis a spontán vonzódás útjának hívják.
A szabályozó elvek követése a nyereség és a veszteség mérlegelését sugalmazza, de az imádatnak a bhāva-samanvita szintje mentes az efféle fontolgatástól; szabadon ringatózik a Kṛṣṇa iránti szeretet és vonzalom hullámain. Ez a jñāna-śūnya-bhakti, ami mentes a számítgatástól, a haszon és veszteség gondolatvilágától: jñāna-karmādy-anāvṛtam (Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.1.11.).

A második fő vers így szól:

mac-cittā mad-gata-prāṇā
bodhayantaḥ parasparam |
kathayantaś ca māṁ nityaṁ
tuṣyanti ca ramanti ca ||9||

„Tiszta híveim gondolatai bennem lakoznak, életüket Nekem ajánlották fel.
Nagy örömöt, elégedettséget élveznek ők, amikor felvilágosítják egymást, és rólam társalognak.”

Kṛṣṇa szól:
– Mindig ott vagyok ama híveim szívében és gondolataiban, akik egész életüket, minden életenergiájukat nekem áldozzák. Mindig rám gondolnak, minden szívdobbanásuk önátadó szeretet, kívülről pedig mindez abban nyilvánul meg, hogy mindig rólam beszélnek, így adván esélyt önmaguknak, hogy mind jobban megismerhessenek engem (bodhayantaḥ parasparam). Mindezt nagy örömmel teszik, s nemcsak a nyilvánosság előtt, de magánéletükben is. Rajtam kívül nincs más, amiről beszélnének. Bármit csináljanak, bárhol is legyenek – mindenhol, minden körülmények között én vagyok az értelme minden szavuknak. Mindez nagy-nagy elégedettséggel tölti el szívüket (tuṣyanti ca ramanti ca).
A tuṣyanti ca ramanti ca szavaknak a mélyebben rejlő jelentése a következő. E szavak a bhakták két csoportját különbözteti meg. A lélek és Isten között fellelhető személyes kapcsolat-típusok sorában egészen a vātsalya-rasáig, vagyis a szülői érzelmekben megnyilvánuló odaadásig a bhakták nagy-nagy elégedettséget éreznek (tuṣyanti). Ám e fölött van egy még intenzívebb beteljesülés-érzet (ramanti), mely csakis a mādhurya-rasában tapasztalható. Mint ahogy a férj és a feleség kapcsolata is igen bensőséges, úgy Kṛṣṇa bhaktái is különleges ízt, eksztázist (ramanti) éreznek ebben a helyzetben, már csupán azáltal is, ha róla társalognak. Ennél a pontnál az ācāryák egyetértenek abban, hogy a ramanti szó a házastársi viszonyra utal, melyben a bhakták ugyanazt az intim összetartozást érezhetik meg Kṛṣṇával kapcsolatban, mint ami az evilági kapcsolatokban férj és feleség viszonyát jellemzi. Kṛṣṇa társaságában a hitvesi érzelmek rajongását (ramanti ca), s mindehhez már az is elegendő, ha csupán beszélnek róla. A ramanti szó eme jelentését több helyen megtalálhatjuk Viśvanātha, Baladeva és Bhaktivinoda Ṭhākura magyarázataiban, de még Śaṅkarācārya is egyetért azzal, hogy a szó a házastársi kapcsolatra utal.

A Bhagavad-gītā harmadik tőverse imígyen szól:

teṣāṁ satata-yuktānāṁ
bhajatāṁ prīti-pūrvakam |
dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ
yena mām upayānti te ||10||

„Akik szüntelen odaadással élnek, és szeretettel imádnak engem,
azoknak megadom azt az értelmet, amellyel eljuthatnak hozzám.”

Ez a vers általános jelentése, de van egy felszín alatti üzenete is.
Kṛṣṇa azt mondja:
– Azok, akik megszakítás nélkül érettem fáradoznak, akik mindig bennem vannak, hozzám kapcsolódnak, akik szívükben nagy szeretettel és tisztelettel szolgálnak engem – azokat megajándékozom azzal az intelligenciával (dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ), mellyel a közelembe kerülhetnek. Amivel még közelebb kerülhetnek hozzám.
Első pillantásra úgy tűnik, mintha mindez csak fölösleges szószaporítás lenne, hiszen Kṛṣṇa már egyszer leszögezte: „odaadásuk szakadatlan, ezért mindig kapcsolatban állnak velem.” De ha már egyszer kapcsolatban állnak vele, akkor miért mondja ismét: „eljutnak hozzám?”
Hogyan oldható föl ez a látszólagos ellentmondás?

Vizsgáljuk meg tüzetesebben a mām upayānti te szavak értelmét! Úgy értelmeztem, hogy az upayānti („eljutnak”) ebben az esetben upapati („szerető”) szóalak használatát sugalmazza. Ily módon az upayānti – „eljutnak hozzám” – szó jelentése: „akik Kṛṣṇához mint upapati-hoz szeretőhöz viszonyulnak”. Az emberi társadalomban is van törvényes férj (pati), és szerető (upapati). Vṛndāvanában a gopīk Kṛṣṇához nem mint törvényes férjükhöz, hanem mint mesterhez, szívük urához viszonyulnak.
Kṛṣṇa azt mondja:
– Akik folyamatosan odaadó szolgálatban élnek, azoknak a szívében vágyat ébresztek, hogy hozzám jöjjenek.
Vajon milyen bhaktákról beszél itt Kṛṣṇa? A legkiválóbb, „ramanti” bhaktákról, akik a legteljesebb módon (mukhya rasa), hitvesi érzelmekkel viseltetnek őiránta.
Azt mondja:
– Azokat hívom, akik upapatinak, szeretőjüknek tartanak.
Bhajatāṁ prīti-pūrvakam – ez azt jelenti: prema. Ez általában inkább a mādhurya rasában, a hitvesi viszonyban lelhető fel. E vers jelentése tehát az, hogy Kṛṣṇa azokat ösztönzi, akik hitvesi érzelmekkel vonzódnak hozzá, mint szeretőjükhöz (upapati). És hogyan közelítsenek ők hozzá? Kṛṣṇa azt sugallja nekik, hogy hagyják bátran figyelmen kívül az írások és a társadalmi élet előírásait. Ilyen benső késztetést érezve a gopīk áthágtak minden vallási és társadalmi morált, még férjeiket is megcsalták, csakhogy átadhassák magukat kedvesüknek, Kṛṣṇának.
Kṛṣṇa helyzete abszolút, és jobban kedveli azoknak az odaadását, akik mindent hátrahagynak őérte. Fontos üzenete van bhaktái számára:
– Kívülről meg kell felelnetek a társadalom és az írások elvárásainak, de én mindezek fölött állok. Az én helyzetem mindenek fölött álló, bármit követeljenek tőletek a különféle közösségi és vallási törvények. Mellettem nemcsak a védák, de minden más elveszíti jelentőségét. A védák az átlagembereknek szóló utasításaim, azok számára, akik elfordultak tőlem. A társadalom is az elesettek életét szabályozó törvények szerint működik. De nagyon lényeges megérteni az én kapcsolatomat a mindenséggel: ez a viszony teljesen független a társadalom és a szentírások törvényeitől. Nincs szükségem senkinek az elismerésére. Az én helyzetem minden körülmények között változatlan marad, s e kiváltságom megmásíthatatlan. Ne törődjetek hát előző életeitek visszahatásaival, gyertek inkább hozzám! Egyébként sincs más választásotok, hiszen amikor odaadó természetetek majd hozzám irányít benneteket, s szívetek nem tud tovább ellenállni – akkor nem vagytok többé szabadok.
Az upapati tehát szerelmes odaadás, s ez Vṛndāvanában található, ez a vṛndāvana bhajana (yena mām upayānti te). Kṛṣṇa tehát azt mondja, hogy a hitvesi kapcsolatra hajló ramanti bhaktáknak különleges érzést, sóvárgást csepegtet a szívébe, minek hatására úgy tekintenek majd őrá, mint kedvesükre. Kṛṣṇa itt valójában azt mondja:
– A szerelmes odaadás oly hatalmas erővel bír, hogy egy pillantás alatt áthág minden vallási és társadalmi előírást, semmi sem befolyásolhatja. A velem való kapcsolat független minden létező és elképzelhető dologtól. ez a legeredetibb és legtermészetesebb kapcsolat, nem szükségeli sem a társadalom, sem az írások jóváhagyását. Élhetsz ugyan a társadalomban tiszteletet tanúsítva a különféle etikai és vallásos elvárások iránt, de szíved legmélye az enyém. Ez a yena mām upayānti te, páratlan, egyedülálló perspektíva, mellyel az ilyen kiváló bhaktáimat megajándékozom.
Más szóval ezek a bhakták nem engedik, hogy közéjük s Kṛṣṇa közé egy másik férj (pati) tolakodjon. Minden másodlagos dolog elviselhetetlen számukra, még a társadalmi és vallásos élet szabályai is. Odaadásuk oly ellenállhatatlan, hogy az összes véda ezt a csodás isteni eszményt kutatja. (1)
Itt azonban meg kell említenünk, hogy a parakīya-bhāvának sokkal tágabb az értelmezése, mivel nemcsak a hitvesi odaadásra jellemző. az az érzés, amely a társadalmi élet, és az írások szabályainak áthágásából születik – egy „tiltott” viszonyért – nemcsak a mādhurya-rasában lelhető fel. Parakīya szó szerint azt jelenti: „a másikhoz tartozni”. A szülői vonzalmat (vātsalya-rasa) és a baráti viszonyulást (sakhya-rasa) szintén átszövik a parakīyára jellemző érzelmek. A rāga-mārga útján járók szeretetét ez határozza meg.
Yaśodā esetében a parakīya úgy nyilvánul meg, hogy néha eszébe jut, némelyek szerint Kṛṣṇa nem is az ő fia, hanem Devakīé. Ez az érzés felfokozza Kṛṣṇa iránt érzett vonzalmát, hiszen úgy érzi, bármelyik pillanatban elveszítheti őt!
Ez a gondolat csak tovább növeli szeretetét, szolgálatvágyát. A parakīya érzelmei a sakhya-rasában is megtalálhatók. A gopák hallották, hogy Kṛṣṇa megérkezett Mathurāból, de tudták, bármikor újból visszamehet. Úgy érzik, nem is tartozik igazán közéjük, Kṛṣṇának más barátai is vannak még rajtuk kívül.
Ez a nyugtalanság fészkelődik be a tehénpásztor fiúk elméjébe, és ők is arra gondolnak, bármikor elveszíthetik őt. Ez hevíti érzelmeiket.
Így hát Vṛndāvanában minden érzés parakīya, még a szolgai viszonyban is fellelhetők hasonló jegyek, amikor a bhakták arra gondolnak, hogy Kṛṣṇa, Vasudeva fia hamarosan megérkezik Mathurāból, de csak rövid ideig láthatjék, hiszen őnem közönséges ember, mint ők.
Ez az eszmény többé, vagy kevésbé, de mindenképp megtalálható Vṛndāvanában. A parakīya tehát nemcsak a mādhurya-rasára jellemző; Kṛṣṇa figyelmét a fentebb említett érzelmek is megragadják. A mādhurya-rasának azonban sajátságos színezetet kölcsönöz a parakīya: a másvalakihez tartozás érzelme a mādhurya-rasában sokkal kifogásolhatóbb a társadalom és az írások szemszögéből, habár a gopīk semmi kivetnivalót nem találnak benne. A mādhurya-rasában hátat kell fordítaniuk a védáknak és a társadalomnak – és ez nagy kockázatvállalás a részükről. Más rasákban csak az okoz aggodalmat, hogy Kṛṣṇa nem lehet mindig híveivel, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetik őt. Ez az előérzet növeli szolgálatuk intenzitását. A mādhurya-rasában azonban a gopīk emellett a védák és a társadalom nemesítő szándékát is elutasítják. Nem tekinthetik irányadónak a szabályokat, s vállalniuk kell, hogy a kívülállók számára olybá tűnnek, mintha bűnt követnének el. Ez a parakīya természete a mādhurya-rasában, az odaadás ezért itt éri el tetőfokát.
Összegzésül mégis elmondhatjuk: a parakīya érzelmek (yena mām upayānti te), melyeket itt Kṛṣṇa a hitvesi érzületű (ramanti) bhaktákra való különös tekintettel említett, az összes vṛndāvanai szolgáló lélekre jellemzőek.

Végezetül elérkeztünk a Bhagavad-gītā utolsó, negyedik tő-verséhez:

teṣām evānukampārtham
aham ajñāna-jaṁ tamaḥ |
nāśayāmy ātma-bhāva-stho
jñāna-dīpena bhāsvatā ||11||

„Együttérzésből szívükben lakozom, s a tudás fénylő lámpásával szétoszlatom a tudatlanságból származó sötétséget.”
E vers rejtett jelentését igen nehéz megfejteni. A teṣām evānukampārtham szavakat kétféleképpen lehet értelmezni.
Az első az, hogy Kṛṣṇa pártfogolja bhaktáit, Kṛṣṇa szavainak mögöttes jelentése az, hogy Kṛṣṇa is nagyon vágyik legkiválóbb bhaktáinak kegyére, támogatására. Ezt a Bhāgavata-purāṇa is megerősíti: „Kedves gop
īk! Mindenki nagyon szerencsésnek tartja magát, ha szívében oaadás ébred irántam, s ezáltal örökre megízlelheti a nektárt. De be kell vallanom, a legszerencsésebb mégis Én vagyok, mert magamon érezhetem azt a páratlan ragaszkodást, mely a szívetek mélyéről sarjad.” (Bhág. 10.82.45.)
Mégis nagyon paradoxnak tűnik, amikor Kṛṣṇa azt mondja, hogy tiszta tudással áldja meg az őt folyamatos odaadással szolgáló híveit, mely által elérhetik Brahmant, s üdvözülhetnek. A problémás kifejezés a jñāna-dīpena – Śaṅkarācārya követői is ezt használják fel érvelésükhöz, de lehet másként is értelmezni e szavakat.
Amikor ugyanis a bhakták szívében tetőfokára hág a Kṛṣṇa távolléte miatti fájdalom, ő azonnal eljön, s feltárja magát. Például Śacīdevī szíve rendkívül zaklatott, amikor Nimāinak főz, s közben rá emlékezik, e fia mégis kegyesen látni engedi neki, amint eljön, s elfogyasztja a prasādamot. Ugyanígy Vṛndāvanában is, amikor az elválás fájdalma a leghevesebb, a bhakták hirtelen azt látják, Kṛṣṇa ott van közöttük. Amikor tehát Kṛṣṇa azt mondja, hogy együttérzésből megjelenik, s eloszlatja a tudatlanságot (ajñāna), akkor arra gondol, hogy amikor a bhakták az ő távollététől szenvednek, akkor megjelenik előttük, s ezáltal oszlatja el a fájdalom szülte sötétséget. Így táplálja, így tartja őket életben. S miután a gyógyszer hatott, minden megy tovább. Vṛndāvanában előfordul, hogy amikor a bhakták ily módon „szenvednek”, Kṛṣṇának jönnie kell, hogy megmutassa magát barátainak:
– Itt vagyok köztetek, nem hagytalak el benneteket!
Ezt jelenti a jñāna-dīpena bhāsvatā: az isteni tudás fénye eloszlatja a sötétséget. A tudatlanság (ajñāna) szó itt jñāna-śūnya-bhaktit, vagyis tudástól (spekulációtól – a ford.) mentes odaadást jelent. A bhakták nem gondolják, hogy ők a Legfőbb Személy kedvteléseinek, līlāinak résztvevői. Nem! Az ő odaadásuk mentes az efféle számítgatástól.
Ez a jñāna-śūnya-bhakti: a legtisztább, a legártatlanabb.
Kṛṣṇa itt azt mondja:
– Számomra elviselhetetlen, amikor azt látom, hogy bhaktáim szívét a távollétem miatt érzett fájdalom gyötri. Rohannom kell feléjük, s jeleznem: itt vagyok, anyám! Látod? Eljöttem, hogy elfogyasszam főztödet.
Śacīdevī néha azt látja, hogy az étel, amit a mūrtiknak főzött, a felajánlás után az utolsó morzsáig elfogyott. Ilyenkor arra gondol:
– Talán álmodtam? Nimāit láttam. Éppen a prasādamot fogyasztotta, és persze semmit sem hagyott. De Nimāi már rég’ elment. Ki ette meg hát a prasādamot? Mit láttam hát? Álom volt csupán, vagy egy kutya csente el az ételt? Vagy elfelejtettem volna, s nem is főztem ma semmit? Nem ajánlottam volna fel bhogát Bāla Gopālának? Óh, mit csináltam?
Śacīdevī gondolatai összekuszálódtak. Lehet ezt tekinteni ajñānának, az ő „tudatlanságának”. Ám ekkor Caitanya Mahāprabhu néhány bhaktát küld hozzá, e szavakkal:
– Adjátok át üzenetemet anyámnak. Azokon a napokon, amikor e dolgok történtek, valóban ott voltam, s elvettem kezéből az ételt. Ez nem álom. Emlékeztessétek anyámat a történtekre, s nyugtassátok meg őt. Mondjátok meg neki, hogy eljövök hozzá, s elfogadom főztjét. Emlékeztessétek arra, ami történt!
Ez hát a jelentése a Bhagavad-gītā negyedik fő versének: Kṛṣṇa együttérzésből eloszlatja bhaktái szívéről a távollét sötétségét. Akik Kṛṣṇára emlékeztetnek bennünket, s elosztalják a távollét okozta sötétséget – azok az igazi humanisták. Ők osztják a legjobb orvosságot. A gopīk így szólnak Kṛṣṇához:
– Te vagy az oka szenvedéseinknek, mert elraboltad a szívünket, mégis, kedvteléseid hallatán visszatér belénk az élet. Nagyon szeretnénk hallani rólad, akkor talán életben maradunk. Ígéreteden s vigasztalásodon kívül nincs más orvosság számunkra, csak ez csillapíthatja szívünk fájdalmát: „Óh, Kṛṣṇa! E világban egyre csak szenvedünk, de szavaidnak, kedvteléseidnek nektárja visszaadja életünket, s egyben megszabadít bűneink visszahatásaitól is. Ilyesmit hallani mindennél kedvezőbb, s lelki gazdagsággal ruház fel bennünket. Akik az Úr eme üzenetét hirdetik, azok az emberiség legkiválóbb jótevői, s valójában ők a legnagyobb humanisták.” (Bh
āg. 10.31.9.)

----------------------
(1) „Habár a védák éppen csak utalnak a
gopīk rendkívüli odaadására, most végre én is megérthettem nagyságukat. Óh, vajon mikor születhetek meg Vṛndāvanában bokorként, hogy lótuszvirág lábaik pora reám szállhasson!? E nagy lelkek elvetették maguktól a társadalom, a barátság, a szeretet, rokoni kapcsolatok, s a védikus elvek által kínált biztonságot, csakhogy Kṛṣṇa lótuszvirág-lábainál kereshessenek oltalmat.” (Bhág. 10.47.61.)^

2 megjegyzés:

  1. Ez annyira szépséges és felemelő! Létezik-e teljes Gítá kommentár Srídhár Maharádzstól? Hol olvashatok többet ebben a témában? (akár angolul is)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Karunámají,
    ezt a könyvet ajánlhatom: http://www.danvantara.hu/main_control.php?id=bovebb&tetel_id=1185890000&image_id=image1
    Srídhar Mahárádzs fordítása Visvanáth Csakravartíét követi (miként Sríla Prabbhupádé Baladévét).
    Érdemes körülnézni a neten, talán angolul fenn is van... a cím: Bhagavad-gita: The Hidden Treasure of the Sweet Absolute

    VálaszTörlés